Hihetetlen. Álmomban sem képzeltem, hogy ilyen lesz az első találkozás.
Vannak azért csodákReggel 9kor munkahely. Ipari munkavégzés 4ig, sikerül is befejezni. Idő előtt elindulás,
Bernáthy & Son cuccainak felpakolása a város másik másik felén. Megérkezés a helyszínre (
Studio), amit enyhe szavakkal élve is hiperdiszkónak, esetleg (mint utóbb kiderült helyesen) sznob és elit partyhangárnak lehet titulálni.
40 road és technikus építi az óriási színpadot, ami rogyásig van pakolva embertelen mennyiségű hangtechnikával, samplerrel, dobfelszereléssel, szintetizátorral, gitárral, basszusgitárral, oktapaddal, keverőkkel és olyan kütyükkel, amire csuklóból mondom, hogy "na ehhez nem merek hozzáérni, mert ha leejtem, akkor 10 év alatt se dolgozom le az árát". Az első órában azon agyalunk, hogy hova férünk el egyátalán a két szintiállvánnyal.
Miután minden a helyén van és elkezdődik a buli, látom, ahogy összeáll a gigantikus fogaskerék. Partyipar, a legkomolyabbaktól.
A munkáért cserébe egy nagyon hasznos, dögnagy piros
Backstage Pass feliratú kártya ficeg az oldalamon. Először fel sem fogom, hogy mit jelent igazából, megszoktam, hogy a fesztiválokon a backstage ugyanúgy átjáróház, mint ha kint lennénk a tánctéren. De nem itt. Itt a vip, az tényleg vip. Karnyújtásnyira tőlem énekli az
Until Tomorrow-t a
Hybrid, aki az előbb még itt itta a sört mögöttem a fotelben. Elsétál mellettem
Trentemoller (amit helyesen
Trentmöllernek kell ejteni, mint az azt este alatt megtanultuk), én meg csak pillázok a kezemben a 700forintos pici heinekenemmel. Hajnal 1 óra, elérkezik a szétcincált fellpési sorrend szerint Trente.
A kajla fejű, csapott bézbólsapkás dobossrác egy szál csíkos zokniban, merengő tekintettel üti a néhol drum and bass szintű ritmikákkal, máshol meg lehelletfinom szférákkal rendelkező ütemeket.
Trentemoller olyan amilyennek az ember elképzeli. Átéli a zenét, együtt mozog a hangokkal, félmosolyokkal jutalmazza a zenészkollegákat egy-egy precíz hangulatfokozásért, és
látja a közönségét. Tartja magát és nem hajlik be a nagyiparnak. Kegyetlen mélységekkel árasztja el a levegőt, a
Miss You hangjait egy
xilofonon keresztül mutatja meg, hangok és a lélek bugyrainak suttogása lepi el az emberek feje fölött a teret, a
Moan basszusa helyben készül és jobban üt, mint az merni reméltem, az
Always Something Better durvább ahogy beteljesíti a trilógiát.
Rendhagyó pillanat egy mainstream fullkategóriás dizsi életében: Alkotó zenészek voltak a színpadon, akik minden tudásukkal azon fáradoztak, hogy a közönség
(aki sokkal kevésbé taszító fejekből állt, mint vártam, de hát ugye ez a vonal mégiscsak underground valahol) jól érezze magát.
Miután Trentemoller visszajött színpadról, elkaptam pár mondat erejéig. Teljesült egy olyan álom, ami eddig nem is volt megfogalmazva. Belemondhattam az arcába, hogy szerintem ő egy
romantikus rocker. Hatalmas röhögés és helyeselés volt a válasz. Na meg, hogy én, mint egy kis pöts magyar djwannabe, imádom a zenéjét. És játszom is. És köszönöm. És. és. és
Cserébe kaptam egy dedikálást a passra egy hatalmas vigyorgó szmájlival.
Imádom, mikor egy terv sikerül.
