"Into the arms of sorrow"

Killswitch Engage - The Arms of Sorrow


The echoes of my voice
Follow me down
The shadows I cast
Follow me down

Deeper I'm falling
Into the arms of sorrow
Blindly descending
Into the arms of sorrow

"Falling stars"

Már megint egy hideg, ködös hajnal. Már megint ugyanaz. A fejem zúg, a számban a whiskeykóla íze keveredik a cigi kesernyés megszokottságával, a kép homályos, az utca ismerős. Jártam már itt. Igen, biztos vagyok benne. Megállok egy pillanatra. Miközben hátamat egy kapunak döntve meggyújtom a következő szálat, körbepillantok a koszos utcán. Ilyenkor a legszebb. Csendes, nyugodt, mozdulatlan. Gyönyörű lenne mindig így látni a várost. A távolban gyárkémények füstje száll a csillagok felé, de én ezt persze nem látom. A város már csak ilyen. Soha nem látni az eget. Helyette omladozó házfalak és sötét kapualjak uralják a látványt. Néma elmélázás közepedte nézem a járdán futkározó árnyakat, halk káromkodással konstatálom, a zene a fülemben már nem a régi, az erőm a reggel közeledtével már hanyatlik. Aztán egy pillanat alatt megváltozik minden. De hiszen ez az utca a szülővárosom! Körbenézek és felüvölt bennem a felismerés, miszerint eddig azon az járdán pihentettem szemeim, amin gyermekkorom éveit tapostam. A ház, minek falait bámultam, az a ház, melyben első szavaim fogantak, s első lépteim születtek.

Nem értem. Mit keresek itt? Hogy kerültem ide?

Nagy csodálkozásomban még a cigi is kiesik a számból, vöröslő parazsat szórva szét a macskakövek rései közt. Hitetlenkedve hajolok utána, de mire leérek a földig, nyugtalanító érzés bizsergeti a tudatom hátsó elfeledett rekeszeit. Kihúzom magam, masszírozom a tarkóm és feszengve nézek körbe az érzés okozóját keresve. Hirtelen rájövök, nem vagyok egyedül a kapualjban. Mellettem hosszú fekete köpenyes alak figyeli minden mozdulatom, csendben követve testem minden rezzenetét. Fején hatalmas csuklya fedi arcát, vonásaiból semmit sem tudok kivenni, csak az izzó tekintetét érzem magamon. Furcsa, de ismerősnek tűnik.

-Találkoztunk már valahol?
-Igen. Többször is. De most sem fogsz örülni nekem.

Hosszú kezei egy apró fekete dobozt szorongatva nyúlnak felém. Nem merem elvenni tőle, kifejezetten ijesztő darabnak tűnik. Ő mozdulatlanul vár, míg vizslatom a furcsa ajándékot. Iszonytató lassúsággal telnek el a súlyos másodpercek, míg végül rájövök, nincs mit tennem. A lábaim nem engedelmeskednek, hiába próbálok mozdulni, a testem nem reagál. Lassan elveszem tőle a pici ládát és közelebb húzom magamhoz. Érintése bársonyos, ezüst mintákkal tarkított fedelén érthetetlen, mégis ismerős jelek köszönnek vissza. Visszanézek az idegenre, válaszokat várok a fel nem tett kérdéseimre, de csak annyit mond:
Amíg hallod, itt maradhatsz, de amikor már nem szól tovább, újrakezded te is.

Lecsukom szemeim, próbálom tartani magam a whiskeygőzös gondolataim közt, koncentrálni próbálok a szavakra amiket hallottam, de nem sikerül. Nyitott szemeim kérdően fordulnak vissza az idegenre, de már nem látok mást, csak a szokásos hazafelé vezető utamat. Hitetlenkedve forgok körbe-körbe, hátha megpillantok még egy kis foszlányt gyermekkorom hatalmas ablakaiból, de már minden a szokásos. Újra becsukom szemeim, tarkómat masszírozva szeretném visszapréselni tudatomba a történteket, de nem sikerül. A számban a cigi is leégett, észre sem vettem, hogy más a szűrő borzalmas szaga terjeng a levegőben. Undorodva nyomom el egy kukán a csonkot, lám, még egy cigit sem tudok rendesen elszívni. El is indulok inkább az otthonom felé, ott nem árthat semmi sem.

Hazafelé menet a fejemben dohos képek tömkelege repül faltól-falig, vissza-visszakoppanva, egyenesen a légüres tér közepe felé, de dűlőre képtelen vagyok jutni. Kulcsomat keresgélem a zsebeimben a bejárat előtt, mikor megakad a kezemben egy fura tárgy. Igen, ez tényleg a kis doboz. Megrökönyödve állok a kapuban, meredt szemekkel lesve az irrealitást a tenyerem közepén. Erőtlenül huppanok le a lépcsőre, nem vagyok hajlandó elhinni azt amit látok. Mikor aztán fejemben megállíthatatlanul előtör a mondat:
Amíg hallod, itt maradhatsz, de amikor már nem szól tovább, újrakezded te is.

Félve emelem fülem felé a szerzeményem, hogy aztán szinte meglepetés nélkül halljam azt, amire gondolni sem mertem. A világ leggyönyörűbb dallama szól a gonosz kis fekete alkotásból. A dallam ereje földhözvág, kegyetlenül telítve az eddig fel sem ismert érzékeim. Remegő szájszéllel próbálom tudatosítani az üzenetét. Kétségbeesetten próbálok segítségért üvölteni, de látom, az utca üres, érzem, a hangom élettelen, az egyetlen igazán létező dolog a világon az a dallam, amit a kezemben tartok. Rettegve dobnám el kényszerűen szerzett meglepetésem, de a gyönyör nem enged mozdulni. Lassan megnyugodva értem meg, választási lehetőséget kaptam. A saját életem fölött.

Ebben a pillanatban a lelkem felüvölt, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Fájdalomtól megrészegülve állok fel, dühösen nézve az apró gyönyört. A dallam szüntelen csilingel, kizárva minden mást az élők közül. A kontraszt sikolt a térben, a gyönyör kínná válik, a fájdalom és düh mindent felemésztő tűzzé alakul, a döntéshelyzet betonszilárd egyértelműsége az arcomba csap. Kisgyermekként ömlik a könny szemeimből, tudván a folytatást.

Minden erőmet kezeimbe összpontosítom, a lehető legvadabb energiát fejtve ki ujjaim ökölbeszorítására. Megmarkolom a kis dobozt, a mintái beleépülnek tenyerem vonalai közé, örök nyomot hagyva testemen, a kép kirajzolódik a véráztatta barázdákban, a fekete bársony a csontomon sziszeg. A feltörő üvöltésem elnyomja az éteri dallamot, mikor iszonyatos erővel hajítom el a fájdalmas zenét. A szemközti tűzfalon robban szét, tűzesővel borítva be a hajnali eget. A robbanás megrázza az utcát, a kocsikban beindulnak a riasztók, az ablakok porrá zúzva érnek földet millió szilánk formájában terülve szét a kocsik tetején, csillaghullásra emlékeztető pillanatot hagyva maguk után a sajgó fejemben.

Az erőm elhagyott, tehetetlenül zuhanok térdre a millió tükör romjain.
Befogom szemeim és füleim, nem bírom tovább.

Nem tudom mennyi idő telt el. Az első amire emlékszem, hogy felkiáltok a kezembe hasító fájdalomtól. A szobámban fekszem, a saját ágyamon. Körülöttem minden csupa vér. Törölgetem kezemről az alvad vért és látom alatta lassan megformálódni az ismerős mintákat. Hát nem álom volt? Kirohanok az ablakhoz és kinézek az utcára. Ugyanaz.

Már megint egy hideg, ködös hajnal. Már megint ugyanaz. Csak már nem hallom a dallamot.



( http://aquasixio.deviantart.com/)

"Szumma"

Miért a rohanás? Miért a láng a gyertya mindkét végén?

Hangulatjelentés következik, Csáth Géza - Ópium című klasszikusának egy részletével kifejezve.



...Le kell mondaniuk, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket megrontja a gyönyör rettentő érkezése és eltávozása; mert ebben a másik igazi életünkben merőben feleslegessé váltak. A szemek gyakorta könnyeznek, a fül zug. A tárgyak, az emberek, a betűk elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a hallószerv géprészecskéiben. Állítsátok meg a nyomorult szegényes kis gépeket!

Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj és színes üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró ópiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek. Hiszen a szűkmarkú isten is csak ezért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen, folytassa az életét, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat.

A lét esszenciája ilyenformán olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek évszázadok alatt kapnak – egy órát. Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon mielőtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni és számot vetett magával – mint méltóságához illik, – az raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezer éves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül két millió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására – amelyet legjobb ügyes orvosra bízni –, tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húsz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.

Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húsz millió évet – az éljen száz esztendeig és sokasodjék meg az ő utódaiban.

Csáth Géza

(kár, hogy nincs ügyes orvosom. így marad körülbelül tízmillió évem. vagy öt. ó jaj!)

"Waking Life"

- Hé.
- Helló.
- Álmodó vagy?
- Aha.
Nem láttam mostanában túl sokat belőletek. Kemény idők járnak az álmodókra.
Azt mondják az álmodás meghalt, és ma már senki sem csinálja.
Pedig nem halott. Csak elfelejtettük.
Kivették a nyelvünkből. Senki sem tanítja, senki sem tudja, hogy létezik.
Az álmodó az ismeretlenségbe száműzetett. Én próbálok ezen változtatni, és remélem te is.
Azzal, hogy minden nap álmodok. A kezemmel és az elmémmel.
A bolygónk most fog szembenézni eddigi legnagyobb problémáival. Úgyhogy akármit is csinálsz, ne unatkozz.
Ez a lehető legizgalmasabb időszak, amikor valaki élni akarna.
És az egész csak most kezdődik. (szerk.: a film 2001-ben készült)
Ezer év egy pillanat. Nincs semmi új, semmi más. Ugyanaz a terv mindig.
Ugyanaz a felhő, ugyanaz a zene, ugyanaz az érzés, egy óra vagy egy örökkévalósággal ezelőtt.

Nincs itt semmi, semmi nincs már nekem.
Már emlékszem, ez megtörtént velem. Ezért mentem el.

Elkezdtél válaszokat keresni. Nehéznek tűnik, de nagy a díja.
Tornázd az agyad alaposan, de tudd, hogy ez csak torna.
Készíts gyönyörű tárgyakat, oldj meg problémát, fedezd fel a létező univerzum titkát.
Mentsd meg az érzékeid behatásait.
Érezd az örömöt, bút, nevetést, empátiát, szenvedélyt... és vidd magaddal egy bőröndben.



Ha megnézzük az emberi fejlődés állomásait, meg kell néznünk az organizmus fejlődését, aztán annak a környezettel való interakciójának fejlődését.
Az organizmus fejlődése az élet fejlődésével kezdődik, az emberszabásúakon át az ember evolúciójáig.
Neandervölgyi, Cro-Magnon-i ember.
Ez három vonalat jelent: biológiai, antropológiai, városok, kultúrák fejlődése, azaz kulturális, ami már emberi kifejezés.
Ez a lakosság evolúciója, nem pedig az egyéneké.

És ha megnézzük az időszakaszokat...
2 millárd év az élethez, 6 millió év az emberszabásúaknak, 100,000 év az emberiségnek... lehet látni a fejlődés mintájának szűkülő mivoltát.
Ezután jön a mezőgazdasági, tudományos és ipari forradalom, ami 10,000 év, 400 év, 150 év.
Ez is az evolúciós idő szűkülése.
Ez azt jelenti, hogy az újabb fejlődési szakasz addig a pontig szűkül, mikor már láthatjuk hatását ebben az életben, ebben az emberöltőben.

Az új evolúció alapja az információ, méghozzá kétfajta: digitális és analóg.
A digitális lesz a mesterséges intelligencia.
Az analóg a molekuláris biológia, élőlények klónozása.
A kettő összeér neurobiológiaként.

A régi evolúció minta szerint, egy meghalna, a másik pedig fejlődhetne.
De az új minta szerint különálló csoportokban, kölcsönös támogatással léteznének.
Függetlenül külső tényezőktől.
Ami érdekes, az evolúció személyiségközpontúvá válik, az egyén vágyaiból és szükségeiből fog eredni, nem egy külső, passzív folyamat lesz, ahol az egyén csak a kollektíva szeszélye.

Szóval létrehozol egy neo-embert, új személyiséggel és tudattal.
De ez csak az evolúciós ciklus eleje... mert ahogy jön a következő ciklus, a bevitel egy új intelligencia lesz.
Ahogy intelligencia rakódik intelligenciára, képesség képessségre, a sebesség megváltozik.
Meddig? Amíg el nem érsz egy gyors ütemet... ami csak az ember rögtöni kiteljesedéseként képzelhető el, ember és neo-ember lehetőségekkel.
Valami teljesen más lehet.
Lehet az egyén felerősödése, vagy az egyén létének megtöbbszöröződése.
Párhuzamos lét az egyénnel, amit már nem korlátoz lét és idő.
És ennek a neo-ember-evolúciónak manifesztálódása drámaian tudatos lesz.
Ez az érdekes része. A régi evolúció rideg. Steril. Hatékony, nem?
És az eredményei szociális alkalmazkodások.

Élősködésről, dominanciáról, moralitásról beszélek.
Háború, kizsákmányolás, ezekről leválik a hangsúly. Ezek visszafejlődnének.
Az új evolúcios paradigma az igazi emberi jellemvonásokat hozná elő, mint az igazság, lojalitás, és hűség.
Ezekben fog megnyilvánulni az új evolúció.
Ezt szeretnénk látni. Jó lenne.

Az önpusztító egyén teljesen elszigetelt és magányos. Az emberi közösség kívülállója.
Azt gondolja, "Őrült vagyok."
Csak azt nem veszi észre, hogy a társadalmat, mint őt is, nem igazán érdeklik a veszteségek és katasztrófák.
Ezek a háborúk, éhezések, árvizek és földrengések egy igényt szolgálnak.
Az ember káoszt akar. Sőt, szüksége van rá.
Válságra, viszályra, lázongásra, gyilkosságra, ezekre a szörnyűségekre.
Ellenállhatatlanul vonz minket a halál és pusztulás okozta szinte orgiaszerű állapot.
Mind bennünk van. Dőzsölünk benne.
Persze, a média ehhez szomorú arcot vág, nagy emberi tragédiákként beállítva őket.
De tudjuk, hogy a média funkciója sosem az volt, hogy eltüntesse a gonoszt a világból.
Célja az, hogy megszokjuk a gonoszt és tudjunk vele együtt élni.
Az erők passzív megfigyelőkként akarnak minket."

Eamonn Healy @ Waking Life

"Seneca"

"A nagy egymásbamerülés után minden élőlény szomorú"
Seneca.

néha nagyon utálom a kontrasztokat

"Gothpunk-Hedge"

Egy ipari galéria rólam a kép mögött

"Van(?)"

Jó érzés tudni, hogy van kéz ami megsimítja az arcom, van fül ami meghallgat, van száj ami válaszol, van agy ami megért, van arc ami rámmosolyog reggel a kávé mögül, van szív ami visszavár. Jó érzés félve bár, de hinni, hogy van amiben hihetnék. Jó érzés, hogy van érzés ami jó. A végén még elhiszem.

"Mnemic - Liquid"

Belefutottam egy klipbe és egy zenébe, amibe erőteljesen beleszerettem. Perverz vágyat érzek arra, hogy úgy nézzek ki, mint ez az énekesgyerek. (a szőke haj mondjuk frusztrálna). Nem is az, hogy pont így, hanem ebben a hangulatban.

Szakadt-yukas-dzsuvás benzinkutastrikó, 40centis bicepszméret (pont nem sok, de épp elég), tökéletesen deltás felsőtest, szembelógó izzadt séró, tincsenként elkülönülve, elemi energia a torokban, sírvaheadbangelős ordítások, karcos hörgés és gyomorból jövő érzelmek. Kis Robb Flynn, hogy dögölne meg.