"Falling stars"

Már megint egy hideg, ködös hajnal. Már megint ugyanaz. A fejem zúg, a számban a whiskeykóla íze keveredik a cigi kesernyés megszokottságával, a kép homályos, az utca ismerős. Jártam már itt. Igen, biztos vagyok benne. Megállok egy pillanatra. Miközben hátamat egy kapunak döntve meggyújtom a következő szálat, körbepillantok a koszos utcán. Ilyenkor a legszebb. Csendes, nyugodt, mozdulatlan. Gyönyörű lenne mindig így látni a várost. A távolban gyárkémények füstje száll a csillagok felé, de én ezt persze nem látom. A város már csak ilyen. Soha nem látni az eget. Helyette omladozó házfalak és sötét kapualjak uralják a látványt. Néma elmélázás közepedte nézem a járdán futkározó árnyakat, halk káromkodással konstatálom, a zene a fülemben már nem a régi, az erőm a reggel közeledtével már hanyatlik. Aztán egy pillanat alatt megváltozik minden. De hiszen ez az utca a szülővárosom! Körbenézek és felüvölt bennem a felismerés, miszerint eddig azon az járdán pihentettem szemeim, amin gyermekkorom éveit tapostam. A ház, minek falait bámultam, az a ház, melyben első szavaim fogantak, s első lépteim születtek.

Nem értem. Mit keresek itt? Hogy kerültem ide?

Nagy csodálkozásomban még a cigi is kiesik a számból, vöröslő parazsat szórva szét a macskakövek rései közt. Hitetlenkedve hajolok utána, de mire leérek a földig, nyugtalanító érzés bizsergeti a tudatom hátsó elfeledett rekeszeit. Kihúzom magam, masszírozom a tarkóm és feszengve nézek körbe az érzés okozóját keresve. Hirtelen rájövök, nem vagyok egyedül a kapualjban. Mellettem hosszú fekete köpenyes alak figyeli minden mozdulatom, csendben követve testem minden rezzenetét. Fején hatalmas csuklya fedi arcát, vonásaiból semmit sem tudok kivenni, csak az izzó tekintetét érzem magamon. Furcsa, de ismerősnek tűnik.

-Találkoztunk már valahol?
-Igen. Többször is. De most sem fogsz örülni nekem.

Hosszú kezei egy apró fekete dobozt szorongatva nyúlnak felém. Nem merem elvenni tőle, kifejezetten ijesztő darabnak tűnik. Ő mozdulatlanul vár, míg vizslatom a furcsa ajándékot. Iszonytató lassúsággal telnek el a súlyos másodpercek, míg végül rájövök, nincs mit tennem. A lábaim nem engedelmeskednek, hiába próbálok mozdulni, a testem nem reagál. Lassan elveszem tőle a pici ládát és közelebb húzom magamhoz. Érintése bársonyos, ezüst mintákkal tarkított fedelén érthetetlen, mégis ismerős jelek köszönnek vissza. Visszanézek az idegenre, válaszokat várok a fel nem tett kérdéseimre, de csak annyit mond:
Amíg hallod, itt maradhatsz, de amikor már nem szól tovább, újrakezded te is.

Lecsukom szemeim, próbálom tartani magam a whiskeygőzös gondolataim közt, koncentrálni próbálok a szavakra amiket hallottam, de nem sikerül. Nyitott szemeim kérdően fordulnak vissza az idegenre, de már nem látok mást, csak a szokásos hazafelé vezető utamat. Hitetlenkedve forgok körbe-körbe, hátha megpillantok még egy kis foszlányt gyermekkorom hatalmas ablakaiból, de már minden a szokásos. Újra becsukom szemeim, tarkómat masszírozva szeretném visszapréselni tudatomba a történteket, de nem sikerül. A számban a cigi is leégett, észre sem vettem, hogy más a szűrő borzalmas szaga terjeng a levegőben. Undorodva nyomom el egy kukán a csonkot, lám, még egy cigit sem tudok rendesen elszívni. El is indulok inkább az otthonom felé, ott nem árthat semmi sem.

Hazafelé menet a fejemben dohos képek tömkelege repül faltól-falig, vissza-visszakoppanva, egyenesen a légüres tér közepe felé, de dűlőre képtelen vagyok jutni. Kulcsomat keresgélem a zsebeimben a bejárat előtt, mikor megakad a kezemben egy fura tárgy. Igen, ez tényleg a kis doboz. Megrökönyödve állok a kapuban, meredt szemekkel lesve az irrealitást a tenyerem közepén. Erőtlenül huppanok le a lépcsőre, nem vagyok hajlandó elhinni azt amit látok. Mikor aztán fejemben megállíthatatlanul előtör a mondat:
Amíg hallod, itt maradhatsz, de amikor már nem szól tovább, újrakezded te is.

Félve emelem fülem felé a szerzeményem, hogy aztán szinte meglepetés nélkül halljam azt, amire gondolni sem mertem. A világ leggyönyörűbb dallama szól a gonosz kis fekete alkotásból. A dallam ereje földhözvág, kegyetlenül telítve az eddig fel sem ismert érzékeim. Remegő szájszéllel próbálom tudatosítani az üzenetét. Kétségbeesetten próbálok segítségért üvölteni, de látom, az utca üres, érzem, a hangom élettelen, az egyetlen igazán létező dolog a világon az a dallam, amit a kezemben tartok. Rettegve dobnám el kényszerűen szerzett meglepetésem, de a gyönyör nem enged mozdulni. Lassan megnyugodva értem meg, választási lehetőséget kaptam. A saját életem fölött.

Ebben a pillanatban a lelkem felüvölt, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Fájdalomtól megrészegülve állok fel, dühösen nézve az apró gyönyört. A dallam szüntelen csilingel, kizárva minden mást az élők közül. A kontraszt sikolt a térben, a gyönyör kínná válik, a fájdalom és düh mindent felemésztő tűzzé alakul, a döntéshelyzet betonszilárd egyértelműsége az arcomba csap. Kisgyermekként ömlik a könny szemeimből, tudván a folytatást.

Minden erőmet kezeimbe összpontosítom, a lehető legvadabb energiát fejtve ki ujjaim ökölbeszorítására. Megmarkolom a kis dobozt, a mintái beleépülnek tenyerem vonalai közé, örök nyomot hagyva testemen, a kép kirajzolódik a véráztatta barázdákban, a fekete bársony a csontomon sziszeg. A feltörő üvöltésem elnyomja az éteri dallamot, mikor iszonyatos erővel hajítom el a fájdalmas zenét. A szemközti tűzfalon robban szét, tűzesővel borítva be a hajnali eget. A robbanás megrázza az utcát, a kocsikban beindulnak a riasztók, az ablakok porrá zúzva érnek földet millió szilánk formájában terülve szét a kocsik tetején, csillaghullásra emlékeztető pillanatot hagyva maguk után a sajgó fejemben.

Az erőm elhagyott, tehetetlenül zuhanok térdre a millió tükör romjain.
Befogom szemeim és füleim, nem bírom tovább.

Nem tudom mennyi idő telt el. Az első amire emlékszem, hogy felkiáltok a kezembe hasító fájdalomtól. A szobámban fekszem, a saját ágyamon. Körülöttem minden csupa vér. Törölgetem kezemről az alvad vért és látom alatta lassan megformálódni az ismerős mintákat. Hát nem álom volt? Kirohanok az ablakhoz és kinézek az utcára. Ugyanaz.

Már megint egy hideg, ködös hajnal. Már megint ugyanaz. Csak már nem hallom a dallamot.



( http://aquasixio.deviantart.com/)